Belépés

Friss hozzászólások

Une calculatrice, ou calculette, est une machine concue pour simplifier, et fiabiliser, des operations de calculs.

A nyelvi játék kiállítás kapcsán nyereményjátékokat szervezünk regisztrált olvasóinknak:
anagramma megfejtő, anagramma beküldő, eszperente beküldő. Játssz velünk!

Nyomtatóbarát változatPDF változat

1. A szöveg teljes terjedelmére és részleteire is érvényesek az általános szerzői jogok (bármilyen publikálás esetén a szerző engedélye szükséges).
2. Elektronikus formában való terjesztéshez és publikáláshoz a szerzőn kívül a Játékház engedélye is szükséges.
-------------

"Hozzon a gyermeknek mindenki,
amit tud: játékot, zenét, örömet."
Kodály

A bábjáték dramaturgiai kérdéseivel színházművészetünk több kutatója, szakírója foglalkozik. Műveikből megismerhetjük a mai dramaturgiai elméletére és gyakorlatára vonatkozó alapfogalmakat. Ezek ismeretében vizsgáljuk az általános dramaturgián belül azokat a lényegesebb sajátosságokat, amelyek csak az óvodai korosztály bábszínpadára érvényesek.
A gyermek nem kicsinyített felnőtt, léte öntörvényű. Gondolkodása, ítéletalkotása minőségileg különbözik a felnőttekétől. Logikus, hogy a hozzá szóló irodalomnak, művészi megnyilvánulásnak, s így a bábjátéknak is ehhez kell igazodnia. A tájékozódásban az életkori sajátosságokból indulhatunk ki.
A könnyebb áttekinthetőség kedvéért a bábjátékot elemeire bontva vizsgáltjuk, s külön-külön keressük a jellegzetesen gyermekit.
- az irodalom
- a zene
- a képzőművészet és
- a színjátszás területén.

1. Az óvodai bábjáték és az irodalom

Az óvodai bábjáték és az irodalom kapcsolatában két lényegbevágó kérdéscsoport vár feleletre:
- Mit játsszunk az óvodai bábszínpadon?
- Hogy és mikor jelentkeznek az egyes irodalmi műfajok, az óvodai bábjátékban?
Arra a kérdésre, hogy mit játsszunk egyszerű a felelet: azt ami a gyerekeket a legjobban érdekli. És hogy mi az, ami érdekli, azt Ranschburg Jenő így foglalja össze: - Én létezem - mondja nekünk a gyermek viselkedése - és környezet is létezik. Mi mást tehetnék, minthogy megismerkedem vele, megpróbálom feltárni valamennyi titkát és törvényét.
Egy esztendővel később új kérdés kezdi foglalkoztatni: meddig terjed a hatalma környezete fölött? Mi az, amit maga is el tud végezni?..... Hogyan lehet befolyást gyakorolni a világra?" (Családi kör. RTV-Minerva, Budapest 1977).
A gyermeket érdeklő témák a bábszínpadon is érdeklődést keltenek. A ő világukat kell tehát tükröznünk - de úgy, hogy az egyben társadalmunk normarendszerét is magába foglalja. A gyermek életében olyan korszak ez, amikor az értékátvétel utánzás által történik. Ezért nem mindegy, milyen modellt mutatunk előtte a bábszínpadon.
Az irodalmi műfajok helyes kiválasztása és alkalmazásuk egymásra épülő sorrendje, sokakat foglalkoztató kérdése az óvoda bábjátékos életének.
A helyes tájékozódásban itt is a gyermek ismerete segít. Az életkori sajátosságoknak megfelelően, a fokozatosság elvét követve, az egyszerű mondókától indulunk el, majd verseken dalokon és népi játékokon keresztül, az egyszerűbb jelenetek után jutunk el a hosszabb lélegzetű meséig.
Természetesen az egyes műfajok nem szigetelődnek el egymástól. A fejlődés során együtt élnek tovább, és együtt is hatnak. A mondókákat például nemcsak a kiscsoportban, de a nagycsoportban is kedvelik a gyerekek, még akkor is, ha most - a könnyebb áttekintés kedvéért - külön tárgyaljuk őket.

Mondókák, nyelvtörő versikék, rímes szövegek

Az első irodalmi műfaj, amellyel az óvodás a báb révén is találkozik - a verses mondóka. Hatása egyrészt a gyermek és az óvónő viszonyában, másrészt a mondókának mint irodalmi alkotásnak a megszerettetésében mutatkozik meg.
A mondókához kezdetben a legegyszerűbb gyűszűbábot - madárszereplők esetében ujjbábot - használunk. Csak elvétve, indokolt esetben játszunk bot- és zsákbábuval, olykor árny - vagy síkfigurákkal.
Az óvónő ölében ülő gyermek testközelben az általa szeretett felnőttel, gyönyörködve figyeli nemcsak a mozgó figurát, de annak beszédét, hangját is. A 2-4 ütemű, erőteljes ritmusú, zenei hatású, többnyire népi alkotások örömet ébresztenek benne.
Az anyanyelv iránti szeretet valahol itt kezdődik, az első mondókák bűvöletében: és így válhat a báb nyelvünk s egyben irodalmunk megszerettetésének egyik hathatós eszközévé.
A mondókák bábbal való megszólaltatása számtalan játékvariációt rejt magában.
- A báb lehet az óvónő kezén ("Kerekecske..."), de lehet a gyermekén is ("Béka felelgető").
- Játszhatunk egyszerre csupán egy bábbal ("Verébének"), de egyszerre többel is ("Játék az öt ujjal").
- Lehet ülve játszani ("Csip-csip csóka"), de lehet járva, futva is ("Csiribiri").
- Játszhatunk egy gyerekkel ("Kerekecske"), de egyszerre többel is ("Fű, fű, fű").
- A szöveget az óvónő mondja ("Iciri-piciri"), de mondhatja a gyerekkel együtt is, párbeszédes formában.
Sorolhatnánk még az ötleteket, de valamennyinek az a lényege, hogy mindig azt a formát válasszuk, amelyik az adott helyzetben, az adott célnak legjobban megfelel.
A mondókához csatolhatjuk a tréfás, nyelvtörő verseket is, amelyek a szórakoztatás mellett a helyes artikuláció, a hanglejtés és a hangsúly elsajátítását segítik. A gyerekek különösen a hangutánzással tarkított versikéket kedvelik. ("Csip-csip csóka...")
A nyelvtörő, nyelvfacsaró verseket éppen a kiejtési nehézségek miatt, kezdetben a szokottnál lassabban mondjuk, s a nehezen ejthető hangokat erősebben, hangoztatjuk. Ezzel a báb nyelvi humorát is fokozzuk. Hatására a gyerek alig várja, hogy kézbe kaphassa a bábot, és vég nélkül ismételgethesse a neki tetsző nyelvtörő verset.
A mondókák és a velük rokon rövid versek - Szilágyi Domokos kifejezésével: mondogatók - vonzó ereje nem annyira tartalmukban, mint inkább a bennük lüktető ritmusban rejlik. A báboknak az a feladata, hogy segítsék a gyermeket a ritmus örömének felfedezésében.

Versek a paravánon

A költészet önálló művészet, s amikor az óvodában a bábbal kapcsoljuk össze, felvetődik a kérdés: miért?
- Mert a gyermekeknek tetszik - válaszolják a gyermekközpontú óvonők.
Weores Sándor a vers felől közelíti meg a témát: társművészetre akkor van szükség, ha az segíti, erősíti az irodalmi mű hatását.
Arra, hogy a báb mikor segíti és mikor nem a verset, dogmatikus szabályok helyett fogadjunk el néhány gyakorlatból leszűrt megállapítást.
A játékban elsődleges a vers, amely - Weores Sándor szavait idézve - a bábbal szemben is megőrzi önállóságát. Ezért a versmondó báb egyetlen feladata a vers minél szebb, érzékletesebb bemutatása. Semmi mással nem foglalkozhat. A színpadra lépéskor például nem tréfálhat, nehogy bohóckodásával elvonja a figyelmet a lényeget jelentő versről.
- A báb fő eleme a mozgás, cselekvés - enélkül meghal. Akkor él, ha valamit el is játszhat. Ezért alkalmasabbak a párbeszédes, a történetet elbeszélő versek a bábszínpadi előadásra. ("Madarak párbeszéde" "Iciri-piciri").
- A cselekmény nélküli lírai hangulatú, zeneiségre épült, formai szépségükkel ható művekhez a báb már nemigen adhat többletet. Ezek a költői alkotások, olyan szuggesztív erővel idézik elő a fantázia képeit, hogy mellettük igen gyakran elszürkül a legcsillogóbb anyagból megformált báb is.
Michael Meschke stokholmi bábszínháza műsorából például A kis herceg naturális szőrmerókája - sokunk szemében - inkább tűnik vadászzsákánynak, mint Saint-Exupéry gondolatok fényéből, szavak muzsikájából teremtett álomfigurájának.
Az izzó ruhás Galagonya és a Tűzpiros madár, ha bábszínpadra kerül, és nem történik vele semmi - élettelenné válik.
A vershallgatás varázslat. A vers zenei fogantatású. A gyermek el nem rontott fülével még felfogja a szavak muzsikáját, a ritmus lüktetését, a rímek összecsengését, és számára mindez gyönyörűség. A dalt csak elvétve különbözteti meg a verstől. Különös módon vannak akik erről megfeledkeznek, és zenei aláfestéssel nyomják el a vers természetes zenei hatását, nem gondolva arra, hogy ezzel mit vétenek a költészet és a vers szépségére fogékony gyermek ellen.
Az is meggondolandó , hogy helyes-e, ha az új verset a gyermek először bábtól hallja? Hiszen jól ismert tény, hogy a versmondásban milyen nagy szerepe van az előadó kapcsolatteremtő tekintetének, az érzelmek széles skáláját kifejező mimikájának. A bábnál éppen ez a kettő hiányzik. A gyakorlatban igen jól bevált az a módszer, amikor a verseket a gyermekek először az óvónőtől hallják, s a báb csak az ismétléskor mutatja be a képzőművészet és mozgás formanyelvén, újabb oldaláról, a vers szépségeit.
- A versmondó nem állhat minden bevezetés nélkül a gyermekek elé. A hallgatóságot emocionálisan elő kell készíteni arra, hogy megfelelő hangulatban élvezhesse az előadást. A versfeldolgozás színpadi, úgy is mondhatjuk, miniatűr drámai mű, amit úgy kell megszerkeszteni, a klasszikus drámai követelményeknek megfelelően, hogy legyen eleje, közepe és vége. A lényeg mindig a vers marad. Az "eleje" , a rövid bevezető rész csak arra való, hogy a versbeli képnek legyenek előzményei. A Madarak párbeszéde c. jelenetben a bevezető rész azt mondja el, hogy a színen látható fán két madár lakik. Hallgassák meg, hogyan beszélgetnek egymással. A gyerekek figyelmét e néhány szó máris a lényegre irányítja.
A vers elhangzása után a befejezés is rövid és egyszerű. Az óvónő elmondja például, hogy a madarak azért bújtak el a fészkükben, mert álmosak: "Hagyjuk őket aludni!"
Látszólag semmitmondó ez a néhány szó, de a gyerekek számára fontos. Az élményhullám levezetésére, a belső folyamat lezárására szükség van rájuk. Erről mégis sokan megfeledkeznek, és a vers elhangzása után a bábot, mint funkcióját betöltött eszközt - leteszik az asztalra. Nem veszik észre, hogy a gyermekek még mindig az illúziók világában várják, hogy mi lesz a bábbal. A le nem zárt jelenet hasonló feszültséget kelt, mint a felnőtt nézőben az adáshiba miatt megszakított tv-előadás.
- Vannak játékosok, akik a vers zárt formáját prózai szövegbetoldással bontják meg. Fontosnak tartják például a matematikát, s ezért előadás közben megszámláltatják a gyerekekkel Zelk Zoltán Három nyulak c. versének nyulait és Móricz törököt rugó teheneit.
- Mások a versben előforduló ismeretlen fogalmakat akarják tisztázni közbeszúrt szinonimákkal. A megértéshez szükséges kulcsszavak ismerete valóban fontos, de ezeket jóval a versmondás előtt célszerű tisztázni.
- A hangulatkeltő - "ingyom-bingyom"-szerű szavakra még ez sem áll, hiszen a gyermek magától rájön játékos voltukra. A versben és dalban előforduló furcsa hangzású szavak megragadnak emlékezetében és megmozgatják fantáziáját. A messzi múltat sejtető idegen nyelvre le sem fordítható, "görbénye" szavunk befogadására példának hozhatjuk fel egy 5 éves kisfiú esetét. Amikor először hallotta a szót, nem kérdezett semmit, de két napon át "görbényét" játszott. Kendőt borított a fejére és groteszk tekergőző mozdulatokkal hangtalanul járt a többiek között. Harmadik napon - senkihez sem szólva - félrevonult, hogy először tollal, majd színes ceruzákkal megrajzolja a maga képzeletszülte görbényéjét. Ez aztán mint báb, a paravánon kelt életre.
- Sokat árthat a színpadra vitt vers szépségének az egyetlen tempóváltás. Ennek többnyire az az oka, hogy a játékos nem tanulta meg a verset, vagy a bábtartásban elfáradt a karja.
- Egyenetlenséget, zűrzavart kelt a játékban a szöveg és a cselekvés közötti aránytalanság is. Ez abból adódik, ha a sűrített tartalmú verssorokhoz gyakori képváltást vagy túl sok cselekményt kapcsolunk. Szemléltetőül ragadjunk ki egy versszakot Weores Sándor Tündér c. költeményéből, amit majd minden amatőr csoport megkísérel bábszínpadra vinni. Lássuk mi mindennek kell történni négy sor elmondása alatt.

Bóbita, Bóbita táncol,
(az időből erre mindössze két szökdelésre futja)
körben az angyalok ülnek,
( a mélyből angyalok kara bukkan elő, de mielőtt jól szemügyre vennénk őket)
béka hadak fuvoláznak,
( a következő pillanatban pedig)
sáska hadak hegedülnek.

A szín gyors egymásutánban négyszer változik, s így a nézőknek nincs idejük a vizuális élmény feldolgozására, másrészt a lényeget jelentő vers is elvész a képi zűrzavarban.
A jó játék feltétele a szöveg és a mozgás helyes aránya, közös ritmusa.
Számolnunk kell még a versek előadásával kapcsolatban a bábok szövegmondásával is. A gyerekek szívesen utánozzák a kedvelt bábjaikat, s így azok mintául szolgálnak a szép versmondáshoz. Ugyanígy hat a rossz példa is. Az óvódában óvakodjunk tehát a pösze és dadogó báboktól, és kerüljük az éneklő, helytelen hanglejtést, az üres illusztratív hangsúlyozást.
Érdemes megszívlelni Montágh Imre idevágó megállapítását, mely szerint: "Ritka a bábszínpadon a tudatos, gazdagon motivált kifejezés, pedig csak az pótolhatja a képszerűen hiányzó kifejezéselemeket; tehát a hangszínváltások, tempóváltások, a szünetek gondos alkalmazása, zenei és erőbeni fokozás, tudatos artikuláció, hiteles hanglejtés- és hangsúlyformák." (Tiszta beszéd. Népművelési és Propaganda Iroda, Budapest 1987)
A versmondás buktatóit könnyű elkerülni. Maga a játék egyszerű, és szervesen épülhet az irodalmi foglalkozásokba. Megállapított tény, hogy a gyerekek a bábokkal bemutatott verseket szeretik a legjobban, és ezeket könnyen meg is tanulják.
- Van még egy felbecsülhetetlen értéke a verset mondó bábnak. A vers hatása rejtettebb és hosszú távú. A gyermekek sokáig őrizgetik a hallott verseket, melyek elmondására általában csak az irodalmi foglalkozásokon vagy olykor otthon a családban vállalkoznak. De ha bábot kap a gyermek a kezébe, egyszerre megjön a versmondó kedve. A paraván fedezetében, gátlásaitól felszabadultan ismétli újból és újból az addig tanult verseket. Ha elakad társai kisegítik. Egymást váltva veszik kézbe a bábot, míg valamennyien hibátlanul meg nem tanulják a verseket. Ha nem vetélkednek is, de lassanként észreveszik a különbségeket egymás versmondásában.
"Kati bábja szebben mondja, mint a Pistié", vagy "Marci, te túl halkan beszélsz, te meg Róka ne kiabálj" - hangzanak a figyelmeztetések ilyenkor.
Amikor a bábok a szabad játék idejében szerepelnek, a vers kilép a foglalkozások didaktikus légköréből, s elfogadja helyét az óvoda mindennapi életében, a spontán játékok között.

Jelenetek az óvodai bábszínpadon

Megfigyelések tanúsága szerint a kiscsoportos gyerekek általában a csodálatos elemekben bővelkedő és meglepetésekben gazdag meséknél sokkal inkább kedvelik a mindennapi életük reális történéseit bemutató bábjeleneteket.
Gondoljunk a televízió esti mese műsorára, melynek az 5 éven aluli nézők számára legkedveltebb legvonzóbb figurája a Maci. Mit csinál ez a bumfordi fejű kis báb? Fogat mos, tornászik, zuhany alá áll, helyre rakja a játékait, nézi a televíziót, és lefekszik az ágyba. Csupa olyan dolgot művel, mint a néző gyerekek napról, napra.
A macijelenet estéről estére ismétlődik, s a gyerekek lankadatlan érdeklődéssel nézik és élvezik. Ezzel szemben gyakran a macijelenet keretében játszott mesék, bármily mozgalmasak, változatosak és csodás elemekkel bővelkedők - a kisgyermekek számára mégsem olyan kedvesek, mint a maci fogmosása vagy tornája.
Mi lehet ennek az oka? Itt ismét vissza kell kanyarodnunk a gyermek fejlődési szakaszainak sajátosságaihoz. Tudjuk, hogy a 3-5 éves kor az ideje annak, amikor a gyermek felfedezi az "én csinálom" örömét. Kínlódások és próbálkozások árán is, de megtanulja a cipőjét befűzni, bekötni, csakhogy önállóságát bizonyíthassa. Ilyen töltéssel válnak izgalmassá, érdekessé a szokásos tevékenységek és a velük kapcsolatos történések.
Ebből a forrásból ered az ő életét tükröző óvodai jelenetek iránti szeretete, lelkesedése.
A téma mellett fontosak a gyermek számára a jelenetek szereplői is, melyek - kevés kivétellel - állatbábok, s ezek a kedves nyulak, sünök, kutyusok költik át mesévé az élet reális eseményeit.
A fogmosásban nincs semmi rendkívüli, de ha azt a televízióban egy kismaci csinálja, az már csoda. Bizonyára, ha a macit egy gyermekfigura váltaná fel, hamar lekerülne a képernyőről.
Az óvodai jelenetek óvodásoknak szólnak, s általában pedagógiai céljuk is van. Velük kapcsolatban itt is felvetődik a sokat vitatott kérdés: lehet-e pedagógiai célja az irodalmi alkotásnak?
Öncélú (l'art pour l'art) irodalom nem létezik. Minden műnek van eszmei mondanivalója, amit az óvodában pedagógiai célnak mondhatunk. Az irodalmi művek is hatnak és tanítanak.
A viták során többen a téma szerint skatulyázzák a műveket irodalmi és pedagógiai alkotásokra. Szerintük egy kismalac báb csak akkor lehet fémjelzett mesehős, ha a farkasok kergetik, de ha abból támad körülötte konfliktus, hogy a társai közül senki sem hajlandó vele játszani, amikor pocsolyából sárosan megy közéjük, akkor ez már pedagógia. Felnőtt szemmel nem veszik észre, hogy a 3-5 éves gyermek számára a játékból való kiközösítés felér egy farkastámadással.
Valójában nem a téma dönti el egy mű értékét, hanem a belső tartalom s a formába öntés művészete.
Ezek alapján nem nehéz megítélni, hogy mikor értékes egy bábdarab és mikor talmi.
Az óvodai bábjeleneteknek van ugyan pedagógiai célja, de ez nem ok arra, hogy a néző gyermekek örömét didaktikus szövegek beszúrásával romboljuk szét.
Sajnos, az efféle didaktikus darabok elég gyakoriak a gyermekparavánon. Jellemzőjük, hogy a szereplők maguk mesélik el jellembeli tulajdonságaikat, s a velük történt eseményeket. Az is gyakori ismertetőjük, hogy a szereplők között mindig akad egy okos és jóságos anyó, vagy manó, aki a "levont tanulságot" a fejére olvassa az engedetlen kiskutyának, macskának vagy malacnak.
A didaktikus darabok másik jellegzetessége: a vég nélküli dicsérgetés. Ez jellemző sok felnőtt életszemléletére, gyermekekhez való viszonyára is.
A Mackó papa alszik c. (l. Óvodai Nevelés, 1961. 7-8. Sz.) jelenettel kapcsolatban elhangzott az a kifogás, hogy a papa miért nem dicsérte meg a fiát, amiért az csöndben játszott azalatt amíg ő aludt?
Miért kell olyasmiért dicsérni a gyereket, ami magától értetődő viselkedés, természetes emberei magatartás? Miért jár dicséret azért, ha valaki megeszi az ebédjét, ha becsukja maga után az ajtót, és nem trombitál az alvó apa fülébe?
A gyermek - még ha a bábszínpadról hallja is - az efféle dicséretek hatására maga is elhiszi, hogy valami rendkívüli dologért jutalmazzák, s ez az érzés úgy belésulykolódik, hogy megsértődik, ha véletlenül elmarad a szokásos jutalom.
Óvakodjunk tehát az ilyen daraboktól. A "jó" jelenetben az író a történéseket a szereplőkkel nem mondatja, hanem eljátszatja. A nézők a szereplők jellemét a cselekmények során ismerik meg s ezek alapján ők alakítják ki róluk véleményüket, cselekedeteikről ítéleteiket. A jó műben a gyerek véleménye, ítélete azonos az íróéval.
Ahhoz, hogy a jelenet az író szándéka szerint hasson, nem elég ha tárgyilagosan leírja a történeteket. Érzelmi fűtöttséggel magának is állást kell foglalnia a helyes, az igazi eszmék mellett. Az ő erkölcsi-sugalló tehetsége kelti életre a művet.
Sohasem szavakban bélyegzi meg a rosszat s szeretteti meg a jót, hanem a művészet egységes színpadi jelképrendszerével, szimbólumvilágával ábrázolja a belső emberi tulajdonságokat, a szereplők karakterét.
Foglalkoznunk kell a jelenetek pszichológiai hatásával is.
A jelenet egyszerű, még is jól eljátszani csak akkor lehet, ha tökéletesen beleéljük magunkat a gyermek világába, melyben sok mindent át kell értékelni. És csak akkor látjuk meg, hogy amit mi felnőtt szemmel jelentéktelennek véltünk, az nagyon is fontos.
A kiscsoportos gyerek számára - aki most ismerkedik egy idegen, tágabb környezettel, annak érthetetlen szokásaival, bonyolult emberi kapcsolatok rendszerével - az óvoda ismeretlen világ.
Az elbizonytalanodás már az óvoda kapujában kezdődik. Mi vár rá odabent? Egyedül, támasz nélkül áll a köpenyes nénik előtt. Azt sem tudja, hogyan viselkedjék. Üljön? Álljon? A terem is olyan furcsa, se nem szoba, se nem konyha. A többi gyereket lesi. Mindenki egy nénire figyel egész nap, azt csinálják amit ő mond nekik.
De miért kell kimenni a teremből, ha ő bent szeretne üldögélni, és miért küldik W.C.-re, amikor....
Ha így közelítjük meg az óvodások életét, akkor értjük igazán, hogy mire várnak feleletet, s ezek között mi az, amiben a bábok segíthetnek a legjobban. És ha látjuk a néhány perces játék hatását, egyszerre megvilágosodik előttünk a jelenetek rendkívüli fontossága.
A bátortalan kiskutya - az új óvodás - a csésze letevését tanuló kisegér és társai mind az ő életüket élik, rejtett szorongásaikkal, bizonytalanságaikkal. Bodri kutyusban a gyermek önmagát látja, vele azonosul, s amint az egyre bátrabb és vidámabban játszik az óvoda játékaival, benne is egyre jobban oldódik a szorongás, s a bábokkal együtt azt kezdi érezni, hogy mégis jó óvodásnak lenni.
A bábszínpadról kapott információk csökkentik bizonytalanságát. A báboktól viselkedési formákat les el, az óvodai szokásokkal ismerkedik, s felfogja a bábok játékából felé áradó vidámságot, szeretetet. A bábszínpadon rendezve kapja meg mindazt, ami az új környezetben kaotikusan veszi körül.
Ismeretlen új örömet jelent a gyermek számára a többi gyermek felfedezése, akikkel összefűzi a közös élmény öröme és varázsa.
A bábok segíthetnek abban is, hogy a csoportban önmagára leljen.
Amikor az álmos kismackó számon tartja az ő születésnapját, és csak neki játszik a paravánon, s a csoportban mindenki őt ünnepli - ez olyan élmény, aminek hatására sok visszahúzódó gyerek nyílt meg a közösség felé egy-egy ilyen bábos köszöntő után.
Az óvodai élet mindennapja sok témát és számos alkalmat kínál az egyszerű bábszínpadi jelenetek elmélyítésére.

Mesék az óvodai bábszínpadon

Gyermekirodalmunk egyre több meséskönyvvel gazdagodik. Amikor bábszínpadra adaptálás szándékával lapozunk bennük, fokozottan figyeljük a mesék
témáját,
szereplőit, konfliktusait,
forrásait, s végül
az óvodai bábszínpad lehetőségeit.
A rövidre fogott óvodai jelenetek a gyermek mindennapi életének személyes kérdéseit válaszolják meg, viszont a hosszabb lélegzetű "jó" mesedarabok már a gyermek táguló világához igazodva, elvont emberi értékeket, morális igazságokat emberi karaktereket mutatnak be. Való és irreális történésekbe építve feltárják a jó és a rossz szembenállását, örökös konfliktusait, s az így megismert ellentétek, harcok a gyermeket is állásfoglalásra késztetik.
Az óvodás számára igen kedvesek a mesékben szereplő emberek, de a meseszerűséget a hagyományos tündérek, sárkányok és beszélő állatok jelentik számára. Az emberek szerepükben hűek önmagukhoz, a tündérek megjelenítése sem okoz gondot. Más a helyzet az állatszereplők ábrázolásában.
Igaz, hogy emberi karakterrel ruházzuk fel őket, de a gyermek alakításukat akkor érzi hitelesnek, ha az emberi tulajdonságokat sikeresen egyeztetjük az állat természetes megnyilvánulásaival. A kiscsoportos még csokoládéval kínálja a cicabábot, de a nagycsoportos már tejfölt ad neki. Ő friss érdeklődéssel fordul a természet növény és állatvilága felé. Megfigyeli a környezetében lévő kiskutyák, macskák és egyéb állatok életmegnyilvánulásait - főleg hangjukat, mozgásukat, táplálkozásukat, s amikor a bábszínpadon találkozik velük, örül, ha viselkedésük saját emlékképeit idézi. A Madárijesztő meséjében nem érzi irreálisnak annak énekét, de természetesnek tartja azt is, hogy a sün bogarászik, s a rókának jércére fáj a foga.
Ez a kettősség - valóság és mesetudat egyensúlya - a tökéletes színházélmény alapja.
A megfigyelések során az is kitűnt, hogy milyen ellenérzéssel - elidegenítési effektusként - fogadják a természet rendjének ellentmondó darabokat. Sehogy sem tudnak például abban megnyugodni, hogy az egyik nekik szánt mesedarabban a fölényes macska a szolgálatába szegődött kutyának parancsolgasson. Természetesnek tartják viszont az évezredes megfigyelésekből leszűrődött népi szimbólumok világát, amelyben többek között a kutya a hűséget, a macska az álnokságot, a róka a ravaszságot jelképezi.
A szimbólumok ősi jelrendszere emberi jellemeket ábrázol. Klasszikus példa erre Arany János Toldijában Miklós "rókalelkű bátyja". A "róka" - egyetlen szó - elég itt egy ember jellemének bemutatására.
A szimbólum sűrít, s ennek a sajátosságnak az óvodai bábszínpadon felbecsülhetetlen az értéke. Vannak fogalmak, amiket puszta szavakkal szinte lehetetlen megmagyarázni. Ilyenkor hiábavaló minden körülírás. De ha egy báb - adott esetben egy kis rókagyerek - képszerűen, cselekedetek láncolatával mutatja be a ravasz ember karakterét, egyszerre megvilágosodik a ravaszság fogalma. És ha ez a beállítás több mesén át ismétlődik, a végén elég a színpadon feltűnni a rókának, a gyerek már pontosan tudja, hogy milyen jellemet takar.
A rókához hasonlóan a gyermek megismeri a különböző karaktert jelző állatbábokon keresztül azok tulajdonságait, illetve a hozzájuk kapcsolódó fogalmakat. És e szimbólumok jelrendszerének ismerete nagyban segíti a társadalomban való tájékozódásban. Jelrendszereket gyártó korunkban hiba lenne megfosztani őt a népi szimbólumok jelrendszerétől.
Egyesek a "modernség" jelszava alatt igyekeznek megbontani az állatfigurák hagyományos szimbólumrendjét. Tagadják a róka ravaszságát, mint ellenpéldára hivatkoznak Saint-Exupéry kis hercegének lírai kis rókájára - s nem gondolnak arra, hogy Saint-Exupéry nem óvodásoknak írt -, a népmesei szimbólumokról mondottak viszont elsősorban a 6 éven aluliak korosztályára vonatkoznak.

Konfliktusok a mesében

A bábszínpadi mese, mint a legtöbb drámai mű, a szereplők közötti ellentétekre - konfliktusokra - épül. A gyermek fokozódó izgalommal követi az eseményeket, s a hőssel azonosulva átéli annak érzelmeit, indulatait. Számára az ellentétek harca teszi izgalmassá a mesét, s végig kell vezetni a mese útján, hogy feloldódjék benne az ezek által kiváltott feszültség.
Felvetődik az a kérdés, hogy az így indukált izgalmi állapot meddig fokozható?
A konfliktusok művészietlen - csak indulatok keltésére menő - kibontása kétféle veszélyt is rejt magában:
- a megengedett határon túli félelemérzést és
- a fékevesztett agresszióét.
A gyermek - amikor azt látja a színpadon, hogy a hős életét félelmetes, iszonyatot keltő szörnyek veszélyeztetik - éppen a vele való azonosulás folytán úgy érzi, mintha őt fenyegetné veszély. Kisgyermekre ez a túlfeszített idegállapot ártalmas lehet.
A jó mesében a hős közelében a legnagyobb veszélyben is mindig akad egy segíteni kész tündér vagy jóságos anyóka, aki megmutatja a szabadulás útját.
A Télapó kesztyűje c. mesében egy varázsige segíti ki a veszélybe került nyulacskát. A gyermek ezt tudja, s - Mérei Ferenc kifejezésével - a "veszélytelen veszély" tudata normalizálja a mese keltette feszültséget.
A színpadi konfliktusok során támadt ordítozások, verekedések - esetleg felfokozott zenei aláfestéssel - ugyancsak veszedelmesek. A gyerekek felkorbácsolt indulatokkal kísérik a színpadon dúló harcot, s ennek feszültségét viszik magukkal.
Előfordul, hogy maguk a játékosok provokálják a nézők vadulását. Egy időben sokan játszották a Kis kacsa c. bábdarabot, melyben a narrátor buzdítására tapsolt, ordított és lábával verte a padlót a közönség. Soha annyi felizgatott, egymást lökdöső gyermek nem hagyta el a játék színhelyét, mint akkor. Az efféle előadások arról győzik meg a gyermeket, hogy a konfliktusok csak verekedéssel, az ellenfél elpusztításával oldhatók meg. Felelőtlen és gonosz játék ez - merénylet a gyerekek ellen.
A nézők hisznek a báboknak, s a bizalmat a jó darabírónak arra kell felhasználnia, hogy egy humánusabb életszemléletet sugározzon feléjük. Az igazság diadalát nem csak verekedéssel lehet kifejezni. A Madárijesztő c. darabban a kis sün, bár hegyes tüskéivel támadhatott volna, de ehelyett ügyességével, "emberséges" magatartásával győzte le ellenségét.
A pszichológusok a megmondhatói annak, hogy milyen veszélyes tűzzel játszik az az író, aki darabjában helytelenül exponálja az agressziót, vagy az a játékos, aki játékával indukálja a gyermeki agressziót. Ezekről írja Polcz Alain: ... nem veszik tekintetbe, hogy ez a gyermekközösség, amelyiket nem helyes módszerrel hoznak izgalmi állapotba, hosszabb vagy rövidebb időre nehezen fegyelmezhetővé válik, és hogy a darab egyes elemei, különösen azok, amelyek agresszív ténykedést mutatnak be, hogyan térnek visszal...., s néha még hetek, hónapok múlva is éreztetik hatásukat.
Dramaturgiai és pszichológiai problémák a bábjátékban. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest 1980.

A mesedarabok forrásai

A bábdarabok különböző forrásokból erednek. Egy részük eleve bábszínpadra íródott, de többségük az ún. irodalmi mesék vagy pedig népmesék feldolgozásai. Témájukat tekintve az első két csoport a mának szól. Velük szemben a népmese "ősi hagyományok rejtjeles őrzője".
Ebben a felosztásban az óvodai bábszínpadon irodalmi mesét és népmesét játszunk.
Mindkettő tartalmilag megegyezik abban, hogy a bábok útján olyan eszméket tolmácsol, amelyek a gyermek személyiségének fejlődését, kibontakozását szolgálják: a művészet nyelvén szólva megtanítják a szép, igaz és a jó meglátására, egy tisztább életforma szeretetére.
Megegyeznek abban is, hogy mesebeli alakokat szerepeltetnek, akik csodálatos körülmények között, csodálatos dolgokat művelnek.
A mai és a népmese eltér egymástól abban, hogy egyik a gyermek által ismert világot ábrázolja, míg a másik visszavezet a ködbe veszett "hol volt, hol nem volt" - távoli időkbe.
A mai gyerek a népmesékben sok mindent nem ért meg. Számára a szegénység, éhezés éppúgy ismeretlen fogalom, mint a szolga és a gazdag ember kapcsolata. Ebből téves lenne arra következtetni, hogy a népmese meghalt a mai gyermek számára. Értékei ma is élnek, csak éppen értő szemmel kell válogatni belőlük.
Nem az a lényeg, hogy a feledésbe ment hiedelmeket és szokásokat vigyük bábszínpadra. Ezeket bátran elhagyhatjuk.
Ortutay Gyula már 1940-ben arra biztatott, hogy tárjuk fel a gyerekek előtt népmesegyűjteményeink remekeit - de azt is hozzátette - , hogy közben nagyon vigyázzunk arra, hogy a népmese lényege sértetlenül maradjon.
Mi hát a lényeg? A mese morálja, optimista látásmódja, a mesehősök eszmei világa, természetszeretete, a környezetünkhöz a világhoz való kapcsolatuk gondolati tisztasága, embersége.
A kiskondások, a legkisebb fiúk - mind igaz lelkű, becsületes emberek, akiknek sohasem repül a sült galamb a szájukba; sok fáradsággal, önfegyelemmel, három próba letételével érhetik csak el céljukat. Csodás lények, bajba jutott állatok a segítőik. Nyelvük szépsége pedig varázslatos.
Nyitott szemmel járják a világot, ismerik a természet titkait, a virágok, állatok nyelvét, s a csillagok járását.
Hősök ők, igazi mesehősök, akiket a gyerekek is szívesen fogadnak. A róluk szóló meséket azonban eredeti formájukban már terjedelmük miatt sem vihetjük minden esetben a gyermekek elé.
A kiválasztott mese történéseinek áradatát úgy rövidítjük le, hogy kiemeljük a hős tevékenységének fontos mozzanatait, és elhagyjuk a kitérőket. Csökkenthetjük az epikus, leíró részleteket is. Megtehetjük, hogy egyetlen motívumot emelünk ki egy meséből, s abból fejlesztjük ki a bábdarabot.
A mesék művészi átdolgozása több mesegyűjteményt szolgál mintául, élén Illyés Gyula 77 magyar népmese c. kötetével. A gyűjteményekben lévő legtöbb mese alapul szolgálhat a bábszínpadi feldolgozásra.

A mesejátszás lehetőségei az óvodában

A mesék kiválasztásakor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy nem az Állami Bábszínház neves színészei lesznek mesedarabunk előadói, hanem egy-egy óvoda néhány báb- és gyermekszerető pedagógusa, akiknek sem reprezentatív színház, sem korlátlan idő nem áll rendelkezésükre.
Milyenek legyenek hát az óvodában játszható darabok? Először is rövidek. Nagycsoportos gyerekek - a darab milyenségétől függően - általában 15-25 percig képesek a bábszínpadra figyelni, s az óvónőknek is kb. ilyen terjedelmű darabok megtanulására van idejük.
A gyermekek és óvónők igényeit összehangolva, kevés szereplős, rövid időtartamú, könnyen és gyorsan kivitelezhető mesedarabokra van szükség az óvodában, hogy ne legyen terhes a játék senki számára sem.
Kedélytelen, tüskés természetű emberek kezébe sehogy sem illik a melegséget, vidámságot kívánó báb. A művészeteket szerető, játékos kedvű óvónők a legjobb bábjátékosok. A belső adottságoknak természetesen megfelelő szakmai ismeretekkel kell párosulnia. A mesterséget is meg kell tanulni.
A játékot nemcsak szeretni és érteni kell, hanem az is fontos, hogy a gyermek ismeretében tisztán lássuk hatását, jelentőségét. Érezzük azt, hogy a bábjáték során velünk és a gyermekekkel valami rendkívüli, ünnepi dolog történik. Játékunk ajándékozás, valamit adunk a gyermekeknek önmagunkból: a szép meglátásának képességét, az igazért való kiállás bátorságát, az élet szeretetét.

II. Ének és zene az óvodai bábjátékban

Az óvodásoknak szóló énekgyűjteményekben szép számmal találunk bábszínpadra kívánkozó dalokat.
A versekhez hasonlóan, a párbeszédes és történést kifejező dalok a legalkalmasabbak a bábszínpadi feldolgozásra, s ezekre is érvényesek a dramaturgiai szerkesztés szabályai, valamint a versekre vonatkozó megállapítások. Lényeges szempont, hogy - itt is - elsődleges a dal, mely a bábbal összekapcsolva is megőrzi önállóságát.
Az óvodai bábszínpadon a bábok különböző alkalmakkor és különböző céllal énekelhetnek:
- az énekfoglalkozásokon,
- a gyermekek spontán játéka közben,
- dalfeldolgozásokban és mesejátékokban, rendszerint hangszerkísérettel.

Báb az énekfoglalkozásokon

Óvodáinkban a bábjáték leggyakrabban az énekfoglalkozásokban szerepel. Ez két okra is visszavezethető.
Forrai Katalin - az óvodai zenepedagógia kiemelkedő egyénisége - maga is szívesen vesz kézbe egy-két vidám bábfigurát bemutató foglalkozásain. A hallgatók ilyenkor kedvet és indítást kapnak a példa követésére.
Az óvoda nevelő-oktató munkájában szerzett tapasztalatok arról győzik meg az óvónőket, hogy a bábbal motivált énektanítás hangulatosabb és sikeresebb a szokásos módszereknél.
Az énekfoglalkozásokon a bábok szerepeltetése többféle okból és többféle módon történhet.
A báb leginkább énekszeretőként vesz részt az énekfoglalkozásokon, melynek célja lehet a dal megszerettetése, a halk és hangos éneklés, a hangulatkeltés, a szép kiejtés stb.
Más esetben a báb aktív résztvevője a közös dalnak, esetleg ő az éneklés kezdeményezője. De felhasználhatja a bábot az óvónő szemléltetésre is (pl. egy cica- és egy kutyabáb segíti a magas és mély hangok megkülönböztetését, vagy a bohócbáb a ritmust érzékeltetve táncol a gyermekek énekére).
A felelgetős dalok egyszerre élettel telítődnek, ha bábok adják elő, vagy ha a báb kérdéseire felel az éneklő közönség.
Az óvodai énekfoglalkozásokon megfigyelhetjük, hogy a báb karaktere mennyire meghatározza a foglalkozások érzelmi hőfokát.
Bebizonyosodott, hogy az okos, mindenkinél mindent jobban tudó - tudálékos - bábok csak kezdetben érdekesek a gyermekek számára. Merőben más a reagálásuk, ha egy szelíd, gyámoltalan, de érdeklődő kisnyúl vagy kutyus kerül eléjük. Az óvodások ilyenkor boldogok, hogy végre akad "valaki" - egy kedves nyuszi vagy kutyus - "akinél" ők okosabbak, akit ők taníthatnak valamire.
Az alkalmazott bábfajtát mindig játékbeli funkciójának megfelelően válasszuk meg.
Ha az óvónő karján hallgatja a gyermekek énekét, akkor zsákbábot használunk; ha viszont a gyerekek vidám, pattogó ütemű énekére táncolnia kell, akkor legjobb a marionett vagy a botbáb.
Újabban divatba jött az a játékforma, amikor a csoport egyetlen hatalmas bábbal jár a teremben, változatos alakzatokban, kanyarogva. Az ötlet Kínából ered, az ottani népünnepélyeken, felvonulásokon hagyományos az óriás sárkányfigura, amely alatt olykor 20-30 ember is lépked egyszerre.
A televízió Játsszunk bábszínházat! műsorában a képernyőn is láttunk hasonló térjátékot, azzal a módosítással, hogy minden egyes vonuló hatalmas kockát tartott a feje fölé, s ezek összessége alkotta az "óriás kígyót". Televíziós látványnak érdekes ez a játék, bizonyára a gyermekek is élvezték a szereplést.

Spontán ének bábbal

A gyermekek számára sokkal élvezetesebb a bábjátéknak az a módja, amikor felszólítás nélkül mehetnek be a paraván mögé, és ott szabadon választott, szívük szerinti dalaikat bábjaik improvizált mozgásával, táncával kísérik.
Émile Jaques-Dalcroze, genfi zeneszerző, zenetanár volt az, aki tanítás közben rájött arra, hogy milyen rendkívüli módon segíti a zeneoktatást az egész testtel átélt, eleven belső ritmus megismerése.
Ez a transzfer hatás a bábjával együtt mozgó, éneklő gyermeknél is megfigyelhető. Legjobban az énekes, dalos népi játékokban, érvényesül, melyek hagyományos szövegét énekelve végzik a megfelelő ritmikus, természetes utánzó mozgást.
Gyakran felvetődik az a kérdés, hogy miért kell a népi játékokat bábszínpadra vinni, amikor a gyerekek élőben is eljátszhatják őket.
Az első észrevételünk a kérdéssel kapcsolatban, az, hogy általában olyan ismert népi játékokat adaptálunk a bábszínpadra, amelyeket már régen játszanak.
Azt is meg kell mondanunk, hogy a bábszínpad sohasem másolja az élő játékot, hanem újfajta megközelítésben tárja fel annak rejtett tartalmát, az ember és természet kapcsolatát.
A népi játékok cselekményei, történései hajdani eseményekre vezethetők vissza. A libákat őrző kis szolgáló ludait valamikor igazi farkasok lopták el, tyúkanyó csibéire is eleven róka leselkedett, s a faluvégi kacsaúsztatóban nem egy eltévedt kiskacsa kereste anyját.
A mai gyerek számára a színes élménytartalomból csak a forma maradt meg. A játék időközben elvesztette savát, borsát.
És mi történik a bábszínpadon? A játék eredeti szereplői: csibék, rókák, megszeppent kis szolgálók - életre kelnek a függöny mögötti mesevilágban. Ott látjuk őket az egyszer volt réten, a vadakat rejtő erdőben, vagy éppen a szegény asszony aranykrajcárt rejtő szemétdombján.
A szereplőkkel azonosuló óvodás maga is ott lélegzik a bábokkal. S amikor később az énekfoglalkozáson vagy az óvoda udvarán újra eljátssza a bábszínpadon is látott játékot, akkor az többé már nem begyakorolt szerepjáték, hanem színes élmény, továbbélő hagyomány.
A bábszínpadi feldolgozásnak, nemcsak a játék menetét, hanem eredeti, vidám hangulatát is sugároznia kell, úgy, amint a falusi gyermek képzelete vidám, tréfás kedvű játékká kerekítette az eseményt.
A szerepeket alakító gyerekek társaik szórakoztatására igyekeztek minél több humort, kacagtató ötletet bevinni az alakoskodásba. Mennél jobban forgatta a szemét és mennél jobban vicsorgott a farkas alakítója, annál humorosabbá vált a szerep.
Vidám ez a játék, de sohasem kegyetlen: a pórul járt tolvajt nem ölik meg, hagyják elfutni. A népi játéknak jellegzetessége a humánum, s ezt nem szabad megváltoztatni, meghamisítani. A
hagyomány kötelez.
A gyermekek népi játéka még a bábszínpadon sem krimi, hanem vidám, izgalmas, szimbolikus játék.

A bábszínpadi mesejátékok dalbetétei és hangszeres kíséretük

Jelentős szerepe van a dalnak a bábszínpadi mesejátékokban is. Alig van olyan mesejáték, amelyikben ne lenne egy-két dalbetét. A mesehős az énekével mindig valamilyen felfokozott érzést fejez ki. Dalol örömében, bánatában, de még félelmében is. A néző gyermekek szívesen énekelnek ilyenkor együtt a bábokkal, mint látjuk például A piros tulipán c. darabban.
A hosszú és gyakori dalbetéteket a gyerekek könnyen megunják. Ezért bármilyen kedves legyen is az ének, egy versszaknál többet ne énekeljünk.
A darab hangulatát a dalok erősen színezik. Világos, hogy vidám jelenetekbe vidám dal illi, s a bánkódó hős ne énekeljen pattogó indulót.
A bábszínpadi énekhez szervesen kapcsolódik a kísérőzene.
Az óvodának megvannak a maga hangszerei, amelyek tökéletesen illenek a bábok játékához. Az ütőhangszereket maguk a gyermekek is ügyesen használják. A bábok énekét hol dobbal, hol ütőfával, máskor triangulummal kísérik. Hatásukra a játék megszínesedik, lüktetőbbé válik.
A ritmus megszerettetését, a ritmusérzék fejlesztését segítik az ütőhangszerek. Az óvodai bábok világához tökéletesen illenek a saját elkészítésű, a természet hangulatát keltő játékos ritmushangszerek.
Az idő ugyan elmúlt a régi falusi gyermekélet felett, de ezek a játékok a mai gyerekekhez is megtalálják az utat, csak éppen megfelelő keretbe kell illeszteni őket. Ilyen például a Csigahívogató c. jelenet, melyben dióhéj-ciripelő, cirokhegedű s a száraz mákgubó finom zizegése vezeti be a zajhoz szokott gyermekeket a csönd birodalmába.
Amikor nagyobb mesejátékot több óvónő ad elő, akkor a zenét is az óvónők szolgáltatják. Az óvodai ritmushangszerhez jól illik a hegedű és a furulya hangja. Az óvónők hangszerhasználatával részletesen foglalkozik az óvodai énektanítás ismert szakirodalma.
Bábszínpadi játék kíséretéhez lehetőleg élő zenét szólaltassunk meg. Vigyázni kell azonban arra, hogy a zene ne nyomja el a bábu játékát, mert - amint Obrazcov is mondta - "A báb egy hegedű mellett tud sírni, de nyolcvan mellett nem".

III. Az óvodai bábjáték és a képzőművészet

"A bábszínházban az anyag, a matéria a fő ábrázolási eszköz" - írja Szilágyi Dezső.
Arra azonban, hogy milyen legyen az ábrázolás módja, nincs még kidolgozott, korszerű esztétikánk. "Merészség is lenne műalkotási törvényeket megállapítani egy olyan korban, amely szédületes gazdagsággal termeli minden művészeti ágban - így a bábjátékban is - a sokszínű és változó kifejezési formákat". (A plasztikai elem szerepe a bábszínházban. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1980).
A bábszínpadi ábrázolásban az óvónő - kellő bábjátékos szakmai ismeretek mellett - egyetlen biztos támpontja a gyerekeke ismerete. Pontosan kell tudnia, hogy a gyerek fejlődése folyamatának szakaszaiban mit tud környezetének élő és tárgyi világáról.
A gyermekrajzok - bár erősen sűrítettek és stilizáltak - pontosan tükrözik azokat a jegyeket, melyeket az emberek és tárgyak jelzésére fontosnak tartanak. A fejet például következetesen kereknek rajzolják, s az acrábrázolásban - ha sematikusan is - a szemet és a szájat is jelzik. Ezek az egyetemes jegyek teszik olyan hasonlóvá világszerte az óvodás korúak emberábrázolásait. Ezeket a gyermeki jegyeket a bábszínpadi ábrázolás ábécéjének tekinthetjük. Ezekből indulunk el, amikor az óvodai bábok és díszletek jellegzetességeit tárgyaljuk.

Az óvodai bábok jellegzetességei

"Minden bábfigura embert ábrázol, még akkor is, ha nem ember formájú (állat, fantomlény, használati tárgy, absztrakt plasztika stb), mert a mozgatása és a bábjátékos kikölcsönzött hangja következtében emberi élethelyzeteket jelez." (l.m.)
Szilágyi Dezső idézett megállapítása az óvodában alkalmazott bábokra is érvényes. Formálásukat tekintve ezek két nagy csoportot képeznek:
- hagyományos óvodai bábok,
- az újabban népszerűvé vált rögtönzött bábok.

Hagyományos bábok

A hagyományos óvodai bábok körébe többféle bábfajta tartozik. (zsák-, marionett, botbáb, gyűszű-, lépegető-, átváltozó ujjbáb stb). Valamennyit ismert anyagból (textíl, papíros, hungarocell stb) szabással, varrással, ragasztással vagy faragással alakítjuk ki. Általában ezek népesítik be az óvodák bábospolcait. Készítésük közben gyakran felmerül a kérdés: milyen a jó óvodai báb? A minden bábra vonatkozó általános követelményeken kívül vannak-e sajátos jegyei?
Az óvodai bábok egyik jellemző sajátossága a kicsinységük. Az óvodás korú gyerek szereti a kedves kis figurákat, "akik" a színpadról az ő segítségét, tanácsát, véleményét, olykor ítéletét kérik, s akikkel szemben ő maga erős, okos és segítőkész lehet. Amikor meg ő maga a mozgatójuk - azok az ő akaratát, elképzeléseit, legtitkosabb vágyait valósítják meg, ellenkezés nélkül.
A kis méretű bábok javára írható a gazdag mozgáslehetőségük is, amivel a legfinomabb érzésmegnyilvánulásokat is ki tudják fejezni. A kiváncsi egérke előrenyújtja a nyakát, a gondolkozó apó megvakarja a füle tövét stb.
Viszont az is tény, hogy nagy teremben, nagy színpadon szerepeltetésre nem alkalmasak. Alakjukat elnyeli a megnövekedett színpad tere s a közönségtől való távolság. Más a helyzet az óvodában, ahol csak néhány méter az egész nézőtér, hiszen az óvónők rendszerint a mesesarokban, közel a gyerekekhez játszanak.
A jó báb - függetlenül funkciójától - mindig szép. Még a mesebeli "csúnya lány" sem lehet visszataszító.
"Ami csúnya - mondja Füst Milán - a művészetben élvezetesen legyen ábrázolva" (Látomás és indulat a művészetben. Magvető Kiadó, Budapest, 1963). De a gonosz királyt például ne személyében szépítsük meg, hanem a "megmunkálása legyen szép". A belső, negatív tulajdonságok kifejezésére a bábművészetnek is megvan a maga eszköztára, jelrendszere.
Számos példát láthatunk erre a Budapesti Állami Bábszínházunk színpadán. A Pagodák hercegének gonosz udvarmestere - Bródy Vera művészi megfogalmazásában - disszonáns, hideg színeivel, szögletes formájával félelmetesen hat, még mielőtt megszólalna vagy megmozdulna. Viszont "megmunkálásában" szép bábu.
A "szegénység" jelzésének is megvan a maga módja. A mesebeli szegénylegény bábujának ruhája nem lehet piszkos, rongyos. Elég néhány színes folt a nadrágon a szegénység érzékeltetésére.
Az óvodai bábok készítésekor fokozottan kell ügyelnünk az életkor jelzésére.
A gyermek erre igen érzékeny, s elidegenítő effektusként hat rá, amikor példuál a mackó papa a vele azonos méretű és külsejű "kisfiával" jelenik meg a színen. Ezért fontos, hogy a nagy rókának kisrókája legyen, a lónak csikója, a tyúknak meg csibéje.
A kor jelzésére különösen az emberfiguráknál kell ügyelnünk. A kereskedelemben kapható mesebeli bábanyókák, olykor sárga arcukkal, hegyes állukkal inkább tűnnek gonosz boszorkáknak, mint a darab kívánta jóságos nénikének. A bamba tekintetű, borvirágos orrú apóink sem keltenek több bizalmat. Pedig másképp, vonzóan is be lehetne mutatni az öregséget. Példák erre a moszkvai Állami Bábszínház derűt és szeretetet sugárzó anyó és apó figurái.
A jó báb fő jellegzetessége a stilizáltsága.
A bábok jellemüket tekintve jók vagy rosszak, de még a legtündöklőbb királylány is - a stilizáltság folytán groteszkké válik. Ez nem hiba, hanem sajátosság, amitől a figura kedvessé, bábossá válik.
Az óvodai bábok tervezésekor nagy vonalakban azt is meg kell fontolnunk, hogy a stilizálásban milyen fokig menjünk el. Pedagógiai és szakmai körökben számos vita folyt erről. Az eligazodásban - amint már előbb is említettük - az óvodás gyerekek rajzai segíthetnek. Ezek a rajzok is erősen sűrítettek, stilizáltak, és pontosan tükrözik azokat a jegyeket, melyeket az emberalak jelzésére és felismerésére a gyerekek fontosnak tartanak.
A gyerekek számára a felismerésben a formának lényegesen nagyobb a jelentősége, mint a színeknek, amelyeknek számukra alig van naturális kötöttsége. Kék hajú tündérek, piros pettyes kiskutyák azért nem ritkák a gyermekrajzokban.
A gyermeki ábrázolásokban azt is megfigyelhetjük, hogy a színek nem annyira karaktert, mint inkább a lerajzolt személyhez való kötődésük milyenségét, érzelmi hőfokát jelzik. A melegbarna nadrágos és világító sárga pulóveres apa például felfelé ívelő piros vonal szájával merőben más érzelmi töltésű, mint a másik gyermek méregzöld "szerelésű" hatalmas, piros kezű apafigurája.
Az efféle rajzok jelzéseiből pontosan megismerhetjük a gyermeki látásmód iratlan szabályait, jellegzetességeit, melyeknek ismerete segítségünkre lehet az óvodai bábok készítésében. Tudjuk például, hogy a száj vonala belső tartalomnak is lehet a jele. Ha felfelé ível, az jókedvet, a lefelé hajló vonal pedig haragot vagy sírást fejez ki.
Szólnunk kell még a bábok, főképp a zsákbábok anyagáról. A kisgyermek számára ugyanis rendkívül fontos, hogy a báb puha, kellemes tapintású anyagból készüljön. Boldogok pl., ha a kisnyúl puha talpával megcirógatja az arcukat, vagy kezet fog velük.
Amikor a jó óvodai báb jellemzőit kutattuk, megállapításaink forrása mindig a gyakorlat volt. Ismételt tapasztalatok vezettek ahhoz a felismeréshez, hogy a gyerekek a sokféle bábok között pásztázva, mindig a kicsiny, a szép, a mérsékelten stilizált, színes és puha báboknál kötöttek ki.

Rögtönzött bábok az óvodában

Az óvodákban kedvelt rögtönzött bábokról - rendkívüli értékük miatt - részletesebben kell szólnunk. Ezek valójában terményekből, ismert tárgyakból alakított bábfigurák.
A tárgyak fantáziát, alkotó kedvet serkentő, ötletadó varázsát talán Picassónál senki sem ismerte jobban.
"Boldog volt, ha rátalált egy-egy ócska villára, törött lapátra, repedt fazékra... egy ilyen fajta lelet gyakran egy új, merész alkotás kezdetét jelentette számára" - olvashatjuk Francois Gilot visszaemlékezésében.
Arra a kérdésre, hogy szobrába miért építi be azt a rengeteg diribdarabot, ócskaságot - Picasso azt felelte:
"Nem arról van szó, hogy szükségem volna ezekre a készen kapott elemekre, hanem arról, hogy egy metafora felhasználásával érem el a valóságot... A metafora formája lehet elnyűtt vagy törött..... de megfogom, és olyan meglepő módon használom fel, ami újfajta érzelmeket vált ki a nézőkből.... Ezzel a módszerrel, olyan irányba terelhetem a szemlélő értelmét, amelyet nem várt, és rákényszerítem, hogy újra fölfedezzen olyan dolgokat, amelyekről megfeledkezett." (Életem Picassóval. Corvina Kiadó, Budapest 1978)
Picasso összegyűjtött, kész elemekből alkotott művei és a gyermek környezetében található, ismert tárgyakból rögtönzött bábok közös eredetűek. A tárgyakat meglelkesítő gyermek szereti, magához közel érzi és megérti ezeket a különös, fantázia teremtette figurákat. Az óvodákban ezért nő a népszerűségük.
Báburögtönzésre a gyermek környezetében számos anyag kínálkozik. A háztartásokban felhalmozódott, különböző formájú és színű flakonok, dobozok, zacskók stb. szinte maguktól kívánkoznak a bábok stilizált világába. A műanyag flakonbábok merész formájukkal és élénk színükkel rendkívül mutatósak, és erős stilizáltságuknál fogva "bábosak" - gyorsan és könnyen készülnek. Ugyanez vonatkozik a gyermek környezetében adódó egyéb tárgyakra is.
A rögtönzött báboknál is felvetődik a stilizáltság kérdése.
A hagyományos anyagokból készült bábok a gyerekeknek éppúgy, mint saját rajzaiknak alakjai, egyértelműek. Csak kutyát, gyereket, madarat - tehát az ábrázolt figurát juttatják eszükbe. Ezeknél igénylik a kerek fejet, a szemet, a szájat.
Viszont, ha egy tárgyat, pl. egy bojtos sapkát elevenítünk meg előtte, akkor az egyidőben báb és sapka a gyerek számára, tehát a játékban is megtartja tárgyi mivoltát. Ilyen esetben nyugodtan elhagyhatjuk az arc jelzését, mert a sapkának, még ha emberként viselkedik is, sem a száj, sem a szem nem jellemzője.
Ugyanez a tapasztalat a terménybábok esetében is.
Ezeknél a termény az ihlető. Egy bibircsókos burgonya láttán könnyen a boszorkány képe villódzik fel a gyerek képzeletében. Az sem megy ritkaságszámba, amikor alkotás közben módosul a téma. A tündérnek szánt piros alma könnyen válhat Jancsi bohóccá.
A terménybábok aránylag kevés óvodában kerülnek a paravánra. Gesztenyét, leveleket, magvakat ugyan a legtöbb helyen gyűjtenek, figurák is készülnek belőlük, csak éppen a színpadon nem játszanak velük.
Amikor a különböző terményeket bevisszük az óvodába, valójában régi gyermekjáték-hagyományainkat keltjük életre.
Minden pedagógusnak érdemes lenne megtekinteni a sepsziszentgyörgyi múzeum népi gyermekjáték-gyűjteményét. Csupa természeti anyag - cirok, kukoricacsutka, makk, dió, gallyak, tobozok gazdag változata - a primitív babák, ökröcskék, hegedűk és sok egyéb játékszer anyaga. Valemennyi gyermekjáték - amiket Székelyföld falvaiból az utolsó órában gyűjtöttek össze a hagyományokat mentő néprajzosok - példa a termények ötletes felhasználására.
A mai gyerekek, közöttük az óvodások, örömüket lelik a terményekkel való alkotó munkában. Örömük azonban csak akkor válik teljessé, ha nemcsak létrehoznak egy bábot vagy kis hegedűt, hanem azt játékukban a bábszínpadon is felhasználhatják. A gyermeki alkotó munka a bábszínpadon kap értelmet. A megalkotott figurák életre kelnek, s az elkészített eszközök is megtalálják funkciójukat.
A terménybáboknál, kellékeknél a bábszínpadon azzal is kell számolnunk, hogy amilyen könnyen és gyorsan készülnek, élettartamuk is olyan rövid. Ezért főleg illusztrálásra, egyszerűbb jelenetek és népi játékok eljátszására használjuk őket.
A gyerekek leginkább bábok sugallta párbeszédeket rögtönöznek velük.
Később érdeklődve figyelik őket, s mulatnak a megráncosodó, kicsírázó figurákon, amik máról holnapra eltűnnek a paravánról, mert rövid életűek: de számukra nem a tartósságuk a fontos, hiszen a játék örömét nem stopperórával mérik.

Kellékek és díszletek az óvodai paravánon

Az óvodai bábjátékban - az általános szakmai, szcenikai követelmények mellett - a gyerekek életkori sajátosságaira épülő szempontokat is figyelembe kell venni. A fejlődés folyamatában - amíg az óvodás eljut az egyetlen bábra koncentrálástól a teljes színpadként befogadásáig - különböző szakaszokat figyelhetünk meg.
A kiscsoportban, amikor a gyereket az óvónő kezén lévő bábnak nem annyira a plasztikája, mint inkább a mozgása érdekli, a kellékeknek, díszleteknek csak másodlagos jelentőségű a szerepük, sokszor a hiányuk sem zavarja a játékot. Az álmos mackó pl. az ágyba fekvés illúzióját keltheti akkor is, ha a csupasz színen bújik a takaró alá. Az ágy hiányát a gyermekek észre sem veszik.
A középső csoportban sarkalatos változásoknak lehetünk tanúi. A gyermek a felfedezők kiváncsiságával és örömével fordul az őt környező tárgyi világ felé. "Ez mi? Az mi?" - hangzik a vég nélküli kérdezősködés. A tárgyak iránti fokozott érdeklődés megmutatkozik a bábjátékkal való kapcsolatában is. Esztétikai igényei fokozódnak. A kopott, színtelen tyúkanyó, bármily odaadóan vigyáz is a csibéire, nem kelti fel együttérzését.
A kellékek és a díszletek is új jelentőséget kapnak. A málnát szedő kislánytól elvárják, hogy kosár legyen a karján, s a kertben lakmározó kecske előtt is ott legyen a káposzta.
Hasonló igényekkel találkozunk a nagycsoportban is. Ezek a fejlődés során egyre fokozódnak, míg végül elvezetik a gyereket a színpad egységes képben való látásáig.
A néző gyermekcsoport ezen a fokon már igényli a bedíszletezett színpadot, a látott darab jeleneteinek képi megfogalmazását. Ha pl. a csiga virágos réten sétál, akkor a színen is kell virágnak lennie: vagy amikor a kisnyúl a mese szerint a téli erdőben jár, a színpadképeknek is a téli erdőt kell jeleznie.
A díszleteket a gyerekek igénye szerint készítjük, de ez nem jelenti azt, hogy bármit is naturalista megfogalmazásban vigyük eléjük. Egy percre se feledkezzünk meg arról, hogy a bábok világa stilizált világ, hol a valóságot csak felidézzük, de sohasem reprodukáljuk.
A jó kellék és díszlet éppen ezt a különös mesevilágot segíti felidézni a gyerek előtt, s ezért szükség van rájuk a színpadon.
Ne tévesszen meg senkit a felnőttek bábszínházának egyik avantgarde kísérlete - a színpad eszköztelenség - ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a színészek üres színpadon, képzeletbeli kellékek és díszletek között játszanak.
Nemzetközi fesztiválok bemutatóin számos példát láthatunk erre. A divatáramlat gyűrűzése eljut az iskolai paravánokra is. Ma már nem lepődünk meg azon, ha a mesebeli Bakaraszt fazék és kanál nélkül kavarja a kását. A felnőtt nézők nem akadnak fel ezen, de az óvodás közönség a meséből kirángatva, elidegenedve nézi a jelenetet.
"Nincs is kása" - mondják kaján megütközéssel. És az efféle spontán megnyilvánulás figyelmeztetés is a nevelő számára: vigyázz, az óvodás más, mint az iskolás! Mások az életkori sajátosságai, s ezeket még a legegyszerűbb bábszínpadon is figyelembe kell venni.

Színpadkép tervezése

A kis- és középső csoportban arra törekedjünk, hogy inkább kevesebb, de minél esztétikusabb bábot készítsünk. A vonzó Napos kisegérnek például úgy választottuk meg a csészéjét, hogy az tetsszék a gyerekeknek is. A Párbeszéd c. jelenetben az volt a problémánk, hogy milyen színárnyalatú falomb illene legjobban a tűzpiros és okkersárga madarakhoz.
A nagycsoportban már a teljes színpadkép megtervezése, a részek egységbe foglalása vár az óvónőre, ami az előbbiekhez viszonyítva nehezebb, szerteágazóbb feladat.
Az óvodai bábszínpadkép tervezésének nincsenek kiforrott, örök érvényű szabályai. De néhány, tapasztalatból leszűrt tanács segítheti a kezdőt az eligazodásban.
- A díszleteket sohasem külön-külön, hanem egységes színpadképbe építve tervezzük. Gyakorlatba átvive, például a Télapó kesztyűje c. darabhoz nem külön-külön fát, bokrot, házikót és bábokat tervezünk, hanem egy erdőrészletet házikóval és bábokkal.
- A báb mint képzőművészeti alkotás szerves része, mozgó eleme a teljes színpadképnek. Csak egységes képben tudjuk ellenőrizni, hogy a díszletek nagyságukkal vagy színeikkel nem nyomják-e el a bábokat. Egy túlméretezett hegy, ház vagy fa mellett a báb parányi, jelentéktelen figurává zsugorodhat. Túl mozglmas háttér és harsogó színű díszletek között is elveszhet a báb.
Egyik kiváló iskolai bábcsoportunkban láthattunk erre szemléletes példát. A függöny széthúzásakor csodálatos, színpompás környezetben.
- A színpadkép tervezésébe a gyerekeket is bevonhatjuk. Lerajzolhatják a darabmeséjének fontosabb jeleneteit, s ezek a képek ihletői, ötletadói lehetnek az általunk készítendő színpadtervnek.
- A gyerekek, játékukban, természetesen az általuk kigondolt és kivitelezett egyszerű díszleteket használják.
- A színpadkép tervezésekor a bábok mozgásteréről sem szabad megfeledkezni. A díszleteket a térben úgy helyezzük el, hogy azok ne akadályozzák sem a játékos, sem pedig a bábok mozgását.
- Tapasztalat szerint munkánkat lényesen megkönnyíti, ha a darab olvasása közben, a bábok cselekvéseit gondolatban filmszerűen lepergetjük, s a színpadtér rajzán bejelöljük a történések helyét.
Így később, az elkészült színpadon is pontosan tudjuk majd, hogy például Füles hol jön ki a házából, hol hányja a bukfenceket, s hová bújhat a róka elől.
A jó óvodai színpadkép hasonló a lényeget kiemelő, szerkezetében egyszerű, a valóságot stilizáló naiv gyermekrajzhoz, mely letisztult egyszerűséggel ábrázolja a gyerekek által megismert világot.
De bármilyen egyszerűek is ezek a díszletek, tervezésük és kivitelezésük mégis olyan sokrétű tevékenység, melyben a művészi szempontoknak összhangban kell lenniük a dramaturgia és a gyermeklélektan követelményeivel.

IV. Színjátszás az óvodai bábjátékban

Az óvodai bábjátéknak a színjátszással kapcsolatban is vannak olyan egyedi sajátosságai, melyek a gyermek személyiségének fejlesztésében semmi mással nem pótolhatók.
A sajátosságok elemzésekor a bábjátékot létrehozó és befolyásoló tényezőkből indulunk ki. Ezek a következők:
- az óvónő előadásmódja,
- a gyermekközönség hangulata, aktivitása,
- a tárgyi környezet (játéktér és nézőtér)

Az óvónő előadásmódja

A bábukat nem elég szeretni, de játszani is kell tudni velük. Kezünkben a báb csak akkor válhat élővé, ha bennünk, játékosokban, a bábbal való azonosulás képessége a szükséges szakmai ismeretekkel párosul.
Hol a kettő közül bármelyik is hiányzik, ott nem beszélhetünk igazi játékról.

Az azonosulás képessége

Nincs szomorúbb látvány az olyan játékosnál, aki élénk arcmimikával, a nézők felé fordulva mondja - a kezében élettelenül álló - báb szerepét.
Játékunk csak akkor válik hitelessé, ha magunk is elfogadjuk azt, hogy a kezünkön mozgó Nyúl Elek csakugyan él, és beleéljük magunkat szerepébe - azonosulunk vele.
A jó szerepformáláshoz az is hozzátartozik, hogy megismerjük bábjaink belső jegyeit, karakterét. Tudjuk például, hogy Füles, a kisnyúl félénk és szeretetre vágyó, Süni pedig bátor és szókimondó. Ha ezek ismeretében szólaltatjuk meg valamelyik bábunkat, akkor a sokféle karakter színes, izgalmas életet teremt a paravánon. Az azonosulás képessége általános követelmény minden bábjátékossal szemben. Az óvodai bábjátékban az általános kívánalmakon túlmenő, többrétű és bonyolultabb animációs folyamatról van szó. Az ok az óvodai viszonyokban keresendő. Az óvónők általában egyedül játszanak a csoportjukkal, ami azt jelenti, hogy egy-egy jeleneten belül 3-4 szerepet is alakítanak, s így ennyi bábbal kell egy időben azonosulniuk.
Talán ennél is összetettebb feladat az egy bábbal való játék, amiben nemcsak a kezén lévő bábot mozgatja, hanem élő szereplőként, mint óvónő maga is játszik. Ugyanakkor arra is van gondja, hogy a gyermekközönséget szintén bevonja a játékba.
Sok óvodában még nem ismerik ezt az izgalmas játékformát és értékeit sem. Ezért idegenkednek tőle, meg sem próbálkoznak vele, arra hivatkozva, hogy "nincs színészi képességük". Holott a bábjátékhoz tulajdonképpen a játékban való feloldódás képessége szükséges, s ez gyakorlás során művészi teljesítménnyé csiszolódhat.
"A művészi cselekvés ugyanis nem csupán a valóság átélt felidézése - tanítja Hont Ferenc -, hanem az átélés közben tudatosan irányított és ellenőrzött, logikusan felépített alkotó tevékenység, melynek közvetlen célja: művészi hatás a közönségre."
(A cselekvés művészete. Magvető Kiadó, Budapest, 1963.)

Szakmai ismeretek

A színpadi lét két alappillére a hang (beszéd, zene) és a mozgás. A paravánon mindkettőnek megvan a maga "bábos" jellegzetessége.
A bábszínpadon a jelenetek szövegét nem elég csak tudni és jól elmondani. A paravánon játszani kell.
Ha például Zelk Zoltán Párbeszéd c. versét visszük bábszínpadra, a szöveg tudása mellett az is fontos, hogy a beszélgető madarak "lelkiállapotába" is beleéljük magunkat. Lényeges, hogy a kíváncsi, folyton kérdező madárnak adott kurta, rideg feleletekből kicsengjen az ingerültség, a tolakodás miatti bosszankodás. A kettőjük közötti érzelmi feszültség felfokozott érzékeltetése teszi drámaivá a verset.
A különböző érzelmi töltésű figurák hanggal és mozgással való megelevenítése felerősíti a játék hangulatát, humorát.
Ezt a hatást fokozzuk még a hangok stilizálásával.
Az óvónő a csoportjában - mint már említettük - rendszerint egyedül játszik, s így számára a bábhangok stilizálásának lehetőségei korlátozottak, csak a természetes beszédhangjával gazdálkodhat. Valójában ez a hangskála elegendő ahhoz, hogy a báb plasztikájának és hangjának stilizáltsága azonos fokú legyen.
Arra kell törekednünk, hogy beszédünket mindig az ábrázolt figurához hangoljuk. A kisegér vékony hangon és gyorsan cincog, vele szemben a lassan mozgó mackó mély hangon brummog. Az öröm, az ujjongás hangja magasabb, a bánaté mélyebb. Ne kísérletezzünk az adottságainkat meghaladó hangstilizálással. Elidegenítően hat az előadásban a torokszorító vékony egérhang vagy a köhögésbe fúló mély brummogás. Az óvodások roppant élvezik a hangutánzó szavakat. Ezért olyan hatásosak például a bábszínpadi malacka "röf-röf"-jei. Túl gyakori alkalmazásuk azonban könnyen idegesítővé válik, és a cselekmény követését is zavarja. Ebben is - éppen úgy, mint a stilizálásban - fontos a mértéktartás.

A mozgás kifejezési lehetőségei

A mozgás a bábjáték fő eleme. Az óvodás korú gyereket is ez fogja meg a legjobban. Ebből az életkori sajátosságból kiindulva, a bábszínpadon lehetőleg minden mondanivalót a mozdulatok nyelvére is át kell fordítanunk.
Kezdetben rövid, dinamikus külső történéseket vagy jellegzetes állatmozgásokat játszunk el a gyerekeknek (ilyen például a Kötélhúzás c. jelenet). A dinamikus cselekvések közé soroljuk a bábtáncoltatást is, mely eddigi tapasztalataink szerint a legkedveltebb "műsorszáma" az óvodai paravánoknak.
A ritmusérzék kialakulásának időszakát élő óvodás előtt a ritmikus dallam és mozgás, a színek pompájával egységes képbe és élménybe fonódik a paravánon. Élvezi a tánc lendületét fokozó bábszoknyák ringását, a színes szalagok röpködését. Ez a tánc valójában igen egyszerű. A botbáb merevsége megszabja a mozgás jellegét. A jobbra-balra lépésből, ugrásból, forgásból és különböző téralakzatokban való ritmikus járásból, a néptánc alapmotívumaiból alakulnak ki a táncmozdulatok. Az óvodai bábok tánca nem kíván bonyolult koreográfiát.
A több motívumból álló táncok inkább a nagycsoportosok paravánjára illenek. A kiscsoportban - a fokozatosság elvét követve - a bábok tánca sokkal egyszerűbb. Az ismert mondóka vagy dal ritmusára egy vagy két fakanál báb jobbra-balra lépked.
Érdekes módon, a folyton ismétlődő mozgás - monotónia helyett - inkább fokozza a gyerekek ritmusélményét.
A bábtáncoltatásnak ezt a primitív formáját népi hagyományainkban is megtaláljuk.
A betlehemes ládák keskeny mozgásteréhez igazodnak a darabos, elnagyolt bábfigurák. Táncuk, bár egyetlen mozdulat vég nélküli ismétlése, tökéletesen érzékelteti annak egyenletes lüktetését.
A betlehemi bábtáncoltatók hasonló hatást keltenek a fakanálbábok táncával. A gyerekek gyönyörködve figyelik, önfeledten veszik át a tánc ritmusát, s a látványt tapssal, ütemező lábdobogással kísérik. Amikor pedig kezükbe kaphatják a bábokat, maguk is megkísérlik táncoltatni őket.
Három éven keresztül legtöbbször az óvónőt utánozva táncoltatják bábjaikat, majd a kezdeti bábrázogatásból néha több figurás táncot improvizálnak; énekelnek, bábot mozgatnak, egyszóval játszanak, s közben észrevétlenül megismerik és begyakorolják néptáncaink jellegzetes ritmusát. Az óvodai bábszínpadon a dinamikus cselekvés és a tánc nem okoz különösebb nehézséget az óvónőnek. Nehezebb feladat azonban - a későbbi játék folyamán - a belső történések mozgással való ábrázolása. Ilyenkor élünk a bábjáték adta szimbolikus jelzések lehetőségeivel.
- A zenekedvelő csigabáb például nem szavakkal fejezi ki a szép ének feletti örömét, hanem egyszerűen kitolja a szarvát.
- A töprengő róka megvakarja a füle tövét,
- s Vitéz László óriása, önbizalmának elvesztését bajuszának lekonyulásával jelzi.
A gyerekek minden esetben pontosan megértik és élvezik a bábos jelzéseket.

A gyermekközönség hangulata, aktivitása

Bábjátékos és közönsége sehol sincs olyan meghitt, érzelmi szálakkal átszőtt kapcsolatban, mint az óvodában. Egyetlen hely, ahol a gyerekek életét élő, s hozzájuk legközelebb álló nevelő a bábok mozgatója.
Természetes, hogy ez a közelség, érzelmi összetartozás már előre meghatározza a gyermekcsoportnak, mint közösségnek hangulatát, aktivitását. Az óvónő, az adott helyzet figyelembevételével, élményt nyújtó játékával állandóan befolyásolhatja gyermekcsoportját.
Ha ezt a játékot és az óvónő vele kapcsolatos ténykedéseit elemezzük, kiszűrhetjük az óvodai bábjáték számos vonását és azokat a módokat, amelyekkel az óvónő a gyermekközönség hangulatát, aktivitását irányíthatja.
Ismerjük meg közülük a legjelentősebbeket.
- Az óvónő bábjátéka mindig a gyermekek életkori sajátosságaira épül.
- Először egy bábot tart a kezében, ezzel ismerkednek a gyerekek, s mondókák, dalok játszásán keresztül vezeti el őket a több szereplős mesék csodálatos világába.
- Eleinte a báb csak egy gyermekkel teremt kapcsolatot, majd egyre nő a számuk.
Később kisebb csoportok nézik a játékot, míg a társas kapcsolatok erősödésével kialakul az egész csoportot magába foglaló "közönség".
- A bábjátékos nevelő és a nézők folyton változó kölcsönhatásban vannak egymással.
Kezdetben az óvónő a bábmozgató, s a gyerek a néző. De amikor a játék aktivizálja a gyerekeket, felébreszti bennük az utánzó kedvet, s maguk is játszani akarnak, változik a helyzet. Boldog az a gyerek, aki besegíthet az óvónő játékába. Többen önálló játékba kezdenek, majd csoportokba verődnek. A nézőkből játékos lesz s a vidám hangulatot, rendkívül emeli az a variáció, amikor az óvónő maga is beül a nézők közé. A gyermekek spontán játékának megfigyelése kitűnő alkalom a gyermekek megismerésére. Ilyen közelségben könnyen napvilágra jönnek azok az egyéni problémák, nehézségek, amiknek megoldásában igen sokszor az óvónő bábon keresztüli hatása segít.
- Van a bábjátéknak még egy rendkívüli lehetősége a gyermekek aktivizálására. Ez a "kibeszélés" mint színpadi szakkifejezés közismert a bábjátékosok körében. A közönség és a báb közötti kapcsolatteremtésnek azt a módját jelenti, amikor a bábszínész kérdéseket intéz a nézőkhöz azzal a szándékkal, hogy ezáltal őket a játékba bevonja.
Szokolay Béla, a magyar bábjátszás nagy tanítómestere mélyen elítélte azokat a bábjátékosokat, akik ezt a módszert alkalmazták.
Mi szükség van arra - kérdezte nemegyszer -, hogy mindenféle kérdésekkel kirángassuk a közönséget a darab hangulatából? De amikor erről beszélt, felnőtt és iskolai csoportokra gondolt. Tőle távol állott az óvoda.
Ámde még az óvoda viszonylatában is el kell fogadnunk véleményét, ha a "kibeszélést" nem a célnak megfelelő módon alkalmazzuk.
Amikor például a báb azt kérdezi a gyerekektől: "Láttátok-e azt a Rókát, akivel az előbb itt beszélgettem?" Majd tovább faggatózik: "Mondjátok gyerekek, merre ment a Róka, erre vagy arra?" - Ezek a hajuknál fogva előráncigált, cél nélküli kérdések csakugyan feleslegesek.
Más a helyzet az olyan esetekben, amikor a gyereket aktív együttműködésre serkentjük, s azt kívánjuk tőle, hogy gondolkozzék, próbáljon megoldást találni adott nehéz helyzetben, s adjon tanácsot a bajba jutott mesehősnek. Sőt adódhat olyan alkalom is, amikor ítéletalkotásra készteti a jó kérdés, amikor neki kell döntenie, hogy a hős a kétféle lehetőség közül melyiket válassza.
Ilyen a Télapó kesztyűje c. darabnak az a jelenete, amikor Füles, a kisnyúl a közönségtől kérdezi, hogy vállalkozzék-e a veszedelmes erdei útra? A gyerekeknek határozott feleletet kell adniuk, el kell dönteniük, hogy mit tartanak fontosabbnak: a nyuszi biztonságát vagy a Télapótól várható ajándékokat?
Itt a válasz már bizonyos felelősségvállalással is jár.
A darab másik sorsdöntő kérdésére az életveszélyben lévő nyúlnak az elfelejtett varázsigét kell eszébe juttatni. Az itt kialakuló helyzet már segítő közreműködés! Az óvodás gyermek komolyan válaszolja meg ezeket a kérdéseket, s ez által aktív részesévé válik a színpadi mesének.

A tárgyi környezet, az óvodai színpadtér változatai

Az óvodai bábjátékban a szcenikai tér - a játéktér szerkezeti megoldása - az a terület, amelyben a megszokottól a legtöbb eltérés mutatkozik. Az óvodai játék tere szüntelenül változik, cserélődik, de ez a változás sohasem önkényes és öncélú, hanem a gyermek fejlődését követi, ahhoz igazodik. Az óvodában a bábjáték nem helyez, hanem élethez kötött játék. A játéktér variációi bizonyos rendszer szerint épülnek egymásra.

Takarás nélküli játék a gyermeke között

A kiscsoportban az óvónő, mint élő színész a kezében tartott bábbal együtt játszik. Ilyenkor a játékszín közös a nézőtérrel. A báb így közvetlen kapcsolatban áll a gyerekekkel. Egyelőre még nem elhatárolt mesevilágban mozog, hanem a gyerekek reális életét éli: barátkozik, ismerkedik; séta előtt a gondos "mackó papa" megnézi, hogy minden kabátot begomboltak-e, s ha nem, akkor segít; a szelíd kisnyúl "fektetéskor" megy a gyermekek közé, hogy puha talpával megsimogassa a nyugtalankodó, nehezen elalvó gyereket.
A takarás nélküli játéknak másik változatában az óvónő - főképp a kiscsoportban - az ölébe ülteti a mama után sírdogáló óvodást, hogy a kezében lévő bábbal játsszék neki. A közvetlen kapcsolat s a vidám játék majd minden esetben feloldja a szepegő gyermek félelmét, szorongásait.

Takarás nélküli játék a kisasztalon

Amikor az óvónő páros jelenetet, verset, népi játékot mutat be a kis- és a középső csoportban, az óvodai kisasztalt választja a játék színteréül. A gyerekekkel szemben leül - a kisasztal mögé -, és két kezén mozgatja szereplőket. A semleges játéktér és a nézőtér így tökéletesen egybeforr. Az asztalra helyezett ágyában alvó mackó annyira közel van a közönséghez, hogy a nézők természetesnek tartják darab közben a játékba való beleszólást vagy a báb hozzájuk fordulását. A bábokat mozgató óvónő láthatósága nem zavarja őket, ő is beletartozik ebbe a félig mese-, félig valóságszerű játékba.

Játék a paraván mögött - a bábszínpadon

Körülbelül nagycsoportos korukban jutnak el a gyermekek fejlődésüknek arra fokára, amikor ugrásszerűen megnő az esztétikai élmények iránti fogékonyságuk, s amikor a hosszabb lélegzetű, csodás elemekkel bővelkedő mesejátékokat igénylik. Ehhez igazodva a báb is átvándorol az asztalról a zárt színpadi térbe, a képzelet alkotta mesék irreális világába.
A színpad - mint képet a keret - elkülöníti a bábot a külső környezettől. A gyerekek ekkor már egyszerre több tárgyra is tudnak figyelni, s képesek a teljes színpadkép befogadására. A bábmozgató óvónő takarásban játszik, mert láthatósága elidegenítő effektusként hatna, s megosztaná a figyelmet. A gyermeket éppen ebben a korban hallatlanul érdekli a technika, így a bábmozgatás technikája is. Játék közben fél szemmel az óvónőt figyelné, s ezáltal a mese és a valóságtudat egyensúlya megbomlana, ami egyben az átélést, a teljes azonosulást is akadályozná.
A színpadi kép az óvodában sohasem magában, hanem környezetével együtt hat a gyerekekre, s így a játékhoz való viszonyukat az óvodai terem és annak légköre is erősen befolyásolja.
Az összevissza tologatott székek, asztalok, a rossz világítás kedvrontó hatását még a legjobb színpadi produkció sem képes ellensúlyozni.
A színházélmény befogadására a gyermekeket elő kell készíteni.
A ráhangolás már ott kezdődik, amikor a nézők - az óvónő sugallatára - úgy érzik, hogy most valami rendkívüli eseménynek lesznek a résztvevői.
Az óvodás meglepően fogékony a kultúrált viselkedésformák, a felnőttekével megegyező társadalmi szokások iránt.
A színházszerűen elhelyezett széksorok, a paraván esztétikuma, a közöttük járó felnőttek kultúrált színházlátogatót példázó magatartása megteremti azt a bizonyos színházi légkört, amelynek oldó hatására a gyerekek várakozón néznek a színpadra, nyitottan a színházi élmény átélésére, befogadására. Hosszabb lélegzetű előadást általában óvodai ünnepségeken tartunk, az óvoda valamennyi csoportja előtt. A műsor is ünnepi. Nem csupán egy, hanem több óvónő vesz részt a játékban. Népszerűek a konferáló bábok, " akik" tréfás szavakkal üdvözlik a közönséget, s az előadás végén pedig elbúcsúznak tőle. A játék időtartama a gyerekek figyelőképességéhez igazodva mintegy háromnegyed óra lehet. Az ilyen nagyobb szabású bábelőadás a gyerekek életében olyan kimagasló esemény, amely előkészíti őket a későbbi színházi élményekre.
A hangsúly itt az előkészítésen van, ami már előrejelzése a bábjáték óvodán túli hatásának. Eddig az óvodán belül maradva vizsgáltuk a bábjáték hatását, lehetőségeit. A nevelés folyamat azonban egységes: óvodától az egyetemig. Ilyen megvilágításban az óvodai bábjáték, amikor a gyermekekben a szépség és harmónia iránti igényt, illetve igényességet ébresztgeti, valójában a személyiséget építő egyetemes esztétikai kultúrát szolgálja.

Játékkategória: 
bábművészet
Beküldő: 
Csányi János