Bejelentkezés

Friss hozzászólások

Une calculatrice, ou calculette, est une machine concue pour simplifier, et fiabiliser, des operations de calculs.
Nyomtatóbarát változatPDF változat

1.
Reggelre volt kitűzve egy televíziós műsor felvétele. Igazán illusztris társaság gyűlt össze, a hetvenes évek kulturális kiválóságai - írók, színészek, zenészek, rendezők, váteszek, próféták, lángoszlopok -, akik vagy már végeztek, vagy szereplésre vártak. Mindenki álmos volt, fáradt, kedvetlen, csapzott, és arról folyt a szó, hogy manapság, ily méltatlan körülmények között, ily cudar világban, ily lehetetlen viszonyok közepette lehet-e, érdemes-e igazi, emelkedett, magasröptű művészetet csinálni? És ekkor, pontban a számára megadott időpontban, megérkezett Rodolfo. Elegánsan, fitten, jókedvűen, a maga jellegzetes, tökéletes bajuszával. Csillogó szemekkel, egyenes tartással, ujjai fürgén villóztak. Csak a kezemet figyeljétek! – mondta, levette a zakóját, felgyűrte könyékig ingujját, a levegőből előkapott egy pakli kártyát, aztán kendősort húzott ki a zsebéből, zsilettpengéket rántott elő a szájából, karikákat rakott össze, és választott szét, és mindenki csak őt bámulta. Aztán beszólították a stúdióba. Bocsánat, mondta, letűrte az ingjét, felvette a zakóját, és azzal az egyszerűséggel, ahogyan jött, távozott is. Ült mindenki csendben, és nem esett több szó a magasröptű kultúráról, a világmegváltásról, a művész küldetéséről. Egy zseni járt közöttünk.

2.
Gálvölgyi János: Apósomnak, Rodolfónak volt egy mondása, amelyet sokszor hangoztatott: a nyulat a cilinderből csak akkor tudom előhúzni, ha előtte beletettem. Ez, úgy érzem, egész kivételes életének, páratlan művészetének mottója is lehetett. Ő, a kifejezés legkonkrétabb és legátvittebb értelmében bármit is csinált, előtte mindig mindent beletett. Munkát, ötletet, akaratot, kreativitást. Páratlan volt a kézügyessége, virtuóz az előadó-képessége, bámulatos a rögtönző-tehetsége, de soha, semmit nem bízott a véletlenre. Ő, a nagy mágus pontosan tudta, hogy az életben nincsenek csodák. A gyakorlásban hitt, a felkészültségben, a pontosságban, az alázatban. Mindent begyakorolt, mindent ezerszer elpróbált, mindent a legapróbb részletig kiszámított, kidolgozott. Ha úgy adódott, és egy falusi söntésben volt a műsor, ő a pult mögött akkor is felvette az otthonról hozott, vasalt, fehér ingjét, szmokingját, ragyogó lakkcipőjét, ellenőrzött minden egyes kelléket, a kártyalapoktól a karikáig, a cilindertől az oroszlánig, és csak, ha meggyőződött, hogy minden a helyén van, akkor állt ki a közönség elé. Lehetett akár előtte, akár utána fáradt, kimerült, beteg, rosszkedvű, a pódiumon mindig ragyogott, mindig a maximumot nyújtotta. Nem létezett számára indiszponáltság, nem volt rossz közönség, nem fordulhatott elő elhibázott trükk. Bárhol is lépett fel, mindig képes volt elragadni a közönséget. Ahogyan ő csinálta a korábban, más bűvésztől már látott mutatványok úgy hatottak, mintha az ember először látná őket, az általa kitalált, kidolgozott trükkök pedig azt az érzést keltették, mintha pofonegyszerűek lennének, és bárki meg tudná csinálni őket. Azóta sem tudta senki… Minden tárgyból a „bűvészileg” lehetséges legtöbbet hozta ki, és utána éjjel-nappal gyakorolt, hogy még azt a legtöbbet is továbbfejlessze. És ehhez jött még az a bizonyos személyes varázs. Az a belső sugárzás, ami őt Rodolfóvá tette, ahogyan Hofit Hofivá, Alfonzót pedig Alfonzóvá. Az a megmagyarázhatatlan csoda. Csakhogy ez nem a hókuszpókuszokban, hanem a lélek belsejében rejlett.

3.
Elsős gimnazistaként kettesért feleltem matematikából a táblánál. Egy bonyolultabb egyenletet kellett volna megoldjak a hőn óhajtott átmenéshez, de akárhogy is csűrtem-csavartam a dolgot, mindig ott maradt a remélt megoldás útjába egy otromba mínuszjel / - /. Vittem az egyik, hoztam a másik oldalra, de az csak ott éktelenkedett, mire, nem találván elegánsabb megoldást, odavetettem: „és akkor innen eltüntetjük a mínuszjelet…”. És már töröltem volna le a tábláról, ám a tanárnő közbevágott: „Majd, ha idejön magának Rodolfo, és eltünteti, akkor megkapja a kettest!” Néztem az ajtó felé, és elképzeltem: belép a Nagy Mágus, biccent az osztálynak, aztán hozzám lép, kezet nyújt, érdeklődik hogylétem felől, aztán, kijelentve, hogy méltatlan dolog egy magamfajta pompás fickónak holmi mínuszjellel bíbelődnie, el is varázsolja onnan, az imént még oly fölényes tanárnő pedig, nagy bocsánatkérések közepette már írná is be a bizonyítványomba az ötöst… na jó, a kettest… Szóval így képzeltem, a valóság azonban kopárabb volt ennél. Minden reménykedésem dacára nem lépett be Rodolfo. Viszont a lánya, Judit – akivel a színjátszó mozgalomban ismerkedtem meg – később a feleségem lett. És ma is, 37 évi házasság után gyakran gondolunk rá: de jó lenne, ha jönne, ha visszajönne Rodolfo…

Játékkategória: 
bűvészet