Szentirmai László

Önvallomás

Már az iskolában is, de később a gimnáziumban úgy tartottak számon, mint aki valamivel jobban rajzol, mint a többiek.
Mindenáron animációsfilm rendezővé szerettem volna válni. Egerbe, a tanárképző főiskolára is Dargay Attila tanácsára jelentkeztem, aki látva karikatúráimat azt ajánlotta – szerezzek egy oklevelet, aztán majd meglátjuk. Leveleztem Foky Ottóval is, akinek bábfilmjei nagy hatással voltak rám.

Négy esztendő Egerben, egy olyan főiskolán, amelyre sokan úgy tekintettek akkor, mintha a budapesti, az egyetlen képzőművészeti főiskola kisöccse volna, nagy személyes előrehaladást hozott. Maga a város, de a Líceum épülete is, olyan volt, mint egy ékszerdoboz. Dombra kapaszkodó, girbe-gurba utcáival, a barokk és klasszicista falak hangulatával, az Eger patakkal, a francia kertépítő művészet legszebb hagyományait őrző érsekkerttel olyan ízlés-csiszoló lehetőség volt, ami után alig ismertem magamra. A tanárok – tudományos pontosságukkal - nagy hatással voltak rám. Ahhoz képest, hogy induláskor animációs filmrendező szerettem volna lenni, ezek a nagy tudású professzorok pedagógust faragtak belőlem.

Diplomával a zsebemben nem volt kérdés, hogy tanári állást keressek, amit – agrármérnök párommal közösen - Alsóvadászon, Szikszó mellett leltem meg. Nyáron - ha tehettem – az önképzés céljával művésztelepre mentem. A pillanat rögzítéséhez fűződő egész gondolkodásomat meghatározó volt találkozni Aradi Jenővel, a tragikus halált halt művészetpedagógussal. Ő volt az, aki megtanított arra, hogy nem elég nézni, látni is kell, de ha már látunk, akkor azt meg kell tudni láttatni is. És ha láttatni akarunk valamit, azt igazán a gyerekekkel kell megláttatni, hogy elég idejük legyen keresni, nézni és meglátni egyéb dolgokat.

Az ember nem készül – nem is készülhet arra -, hogy állami díjas pedagógus lesz. A kitüntetés az élet ajándéka, de sose lehet tudni, hogy ezt az ajándékot végül megadja-e a sors, vagy sem.

A sors úgy hozta, hogy megpályázhattam és el is nyertem a sárospataki Tanítóképző egyik tanársegédi állását. Legnagyobb szerencsémre az óvodai gyakorlatok vezetésére is beosztott az akkori tanszékvezető. Alig tudtam összecsomagolni magamat a sarokban az ovisok számára készített széken. Órákon át kellett és lehetett megfigyelni azt, hogy hogyan rajzol egy kisgyerek.

A nyolcvanas évek elején, fiatal oktatóként úgy alakult az élet, hogy tragikus sorsú kollégám, Kató József feladatai közül rám osztották a bábjáték oktatását. Beiskoláztak a Népművelési Intézet emelt szintű képzésére. (1979.) A „B” kategóriás tanfolyam három évig tartott. Koós Iván, Vízváry László, Kós Lajos, Balogh Géza, Báron László – a műfaj legnagyobbjai - tanítottak bennünket. Aki akart az mindent megtanulhatott. Ezerszámra készítettem a fényképeket, rajzoltam, barkácsoltam, és …örökre megcsapott a mozdonyfüst. Rátaláltam – vagy éppen rámtalált a bábművészet. Az óvodában – ahova a műfaj klasszikus közönsége jár – „nevelési eszköz” a bábu, a játék neve pedig alkalmazott bábjáték. Hamar kiderült számomra, hogy a bábjáték többet rejt, mint amit a közgondolkodás feltételez róla. Aztán évek sora alatt – cikkek, tanulmányok és tankönyvek segítségével – bemutattam, hogy mit nyerhet a pedagógus, hogyha birtokában van a bábjátszás ismeretének. Eleinte a megyében, aztán mind távolabb sikerült megismertetnem beigazolt felismeréseimet – mára már sikerült a hiteles szakértő szerepébe beleöregednem, hivatkozás lettem más intézményeknél írt szakdolgozatokban. Legmesszebb távol-keleten, Taiwanban „tanítottam” érdeklődő pedagógusokat a bábjátékban rejlő különös lehetőségekre.

A bizonyítás céljával létrehozott nemzetközi találkozó, a „Zsákomban a bábom” fesztivál lassan negyed százada igazol. Nincs kontinens, ahonnan nem lett volna vendégművészünk. Európa, a környező országok és természetesen a haza, ahonnan a legtöbb produkció jött. Művészetpedagógiai konferenciáink elméleti oldalról igazolják a gyakorlatot. Azt tettem, amit kellett – amit szerte a világban megtanultam bevittem a tantermekbe, letettem a tanítványok asztalára.

A nyolcvanas/kilencvenes évek fordulóján kopogtatott a főiskola ajtaján Zsolnai József, aki az értékközvetítő és képességfejlesztő pedagógiai program országos elterjesztésén fáradozott. Négy év után nemcsak egy kísérlet részesei, hanem a sikereken osztozók közül az egyikek is lehettünk. Én rettentően boldog voltam, hiszen a pedagógiai alapállása felüdítően modern volt – ráadásul „rendes tantárgy volt” benne a bábjáték.

Meg kellett tanulni – meg is tanultam – tantervet fejleszteni. Több évtizedig a sárospataki volt az a főiskola, ahonnan minden diplomás óvónő és tanító úgy jött ki, hogy alapképzésben tanulta az alkalmazott bábjátékot.

Végül - ha el is halt a kísérlet - elég lehetőséget adott, hogy bejárjam Ausztriát, Németországot, Dániát, Hollandiát a pedagógiai alternatívákkal való ismerkedés jegyében. Élőben láttuk a Waldorf-pedagógiát működni, láttuk iskoláit, óvodáit, az öregotthonait(!). Holland Montessori-, dániai szabad- és népfőiskolák vendégei voltunk napokig.

Ahol csak tehettem – és elég sok helyen megtettem – átadtam, amit 30 év alatt elleshettem. 2008-ban a „magyar neveléstudomány eredményeinek felhasználása területén kiemelkedő tevékenységet folytató pedagógus és neveléstudományi kutatómunkának elismeréseként”a Kiss Árpád-díjat kapott öt tanár egyike lehettem. Nem vagyunk sokan, nagy elismerésben részesültem.

A sárospataki Művészeti-Nevelési Tanszék egy ritka kincs a magyar pedagógusképzés területén. Az összes többi társintézményben mindenki azon dolgozott, hogy különálló ének-zene tanszék, rajztanszék vagy éppen drámatanszék jöjjön létre – amolyan zseb-tanárképzőcskék.

A magyar iskolázás nem kedvez a magyarságtudatnak. A butykosok, a szuszékok az összes többi tárggyal elmentek a rajzórára. A népmesék és balladák, a magyarórákra száműzött dramatikus népszokások gyöngyszemei porba hullanak, ha a magyartanár olyan. A népdal Kodály kottáiba csomagolva igyekszik élve átbukdácsolni az énekórákon, néptáncoktatás is csak ott van, ahol a tornatanár is úgy akarja… Széttépték, felnégyelték a népművészetet, mint annak idején Koppányt. Az a tragédia, hogy amint ő is, a népművészet - és közvetve - a magyarság tartalma is belehalt a felnégyelésbe.

Tanszékvezetőként hosszú éveken át dolgoztam azon, hogy a művészpedagógusok közössége együtt maradjon és tervszerű munkát végezzen. Tanítsa a következő generációkat tanítókat a gazdag nemzeti hagyaték értékére, a megőrzött, a megtartott önazonosságunk kinccsel felérő erejére.

Állami díjas pedagógusnak nem lehet készülni - ha a külvilág úgy akarja, csak akkor lesz azzá az ember. Talán akkor, ha a kívülállók úgy találják, hogy hosszan, konokul halad a vélt világosság felé, minden idegével, tettével át akarja adni, amit kapott, szerzett, kitalált, összekombinált. Mert értelmiséginek nemigen lehet más célja, mint az életútjában felhalmozódott lehetőségekkel becsületesen sáfárkodni mások - és csak azután a maga - javára.

Sárospatak, 2010. március 12.